Búcsúzunk…

Amikor egy szerettünket elveszítjük, fájdalmas érzés. Legtöbbünk számára nincs nagyobb veszteség, mint az, hogy így el kelljen válnunk valakitől, aki fontos volt az életünkben. Az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó. A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulunk élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad. „Azt érezzük, hogy már nincsen velünk, azt érezzük, hogy valamit itthagyott. Azt érezzük, hogy valamit elvitt. Itt maradt az űr és a hiány, lelkünk szomorú, mert fáj neki emlékezni a számos boldog pillanatra, közös mosolyra és az ölelésre, ami korábban mindig a meghittségről és szeretetről árulkodott. Valami elveszett és valamit elvitt magával… lelkünk egy darabját. Ezért érezzük a hiányt, mert a lélek azt érzi, vele teljesebb volt…”

Szigethy Istvánné, Bözsi néni, falunk díszpolgára lelkünk egy darabját vitte most magával.

Már kisgyermek korától a höveji hímzés bűvkörében élt, s hamar megtanulta a pókolás technikáját. Több mint 25 hazai településen volt kiállítása, számtalan nemzetközi kiállításon és pályázaton vett részt, kapott elismerést, díjakat. Meghívást kapott New York-ba, ahol két templomban és a Magyarok Házában mutatta be alkotásait. 2007-ben Kis Jankó Bori Díjat kapott Mezőkövesden, 2008-ban népi iparművész lett, emellett kiemelt első díjat és külön díjat kapott a békéscsabai Országos Textiles Konferencián, 2010-ben Mezőkövesden a Kis Jankó Bori Pályázaton 3. helyezést ért el, 2011-ben megkapta a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar Kézműves Remek díját. 1953 óta állami kitüntetésként adományozza Magyarország a Népművészet Mestere díjat a közösségükben tevékenykedő népi alkotók és előadóművészek számára, akik kiemelkednek az énekes, táncos, hangszeres zenész, mesemondó, tárgyalkotó kategóriában. 2011-ben Bözsi néni is megkapta a Népművészet Mestere díjat.

A kézimunkázás öröme és szeretete egész életét végig kísérte. A bölcsőtől a koporsóig az élet minden jelentősebb eseményéhez fűződik munkája, amelyek megtalálhatóak Hegykőn, a Csipkeházban. „A pólyától a szemfedélig” című állandó kiállítása a höveji csipke terén évtizedeken át végzett alkotómunkájának gazdag tárházát mutatja be. „A nagyszülőktől kapott, szemet gyönyörködtető örökséget törekszem – a hagyományt tisztelve – továbbadni azoknak a diákoknak, nyugdíjas társaimnak, s az érdeklődőknek, akik őszinte csodálattal szemlélik alkotásaimat, s vágynak arra, hogy maguk is elsajátítsák a höveji fehér hímzést.” – nyilatkozta egykor Bözsi néni.

Fáradhatatlanul dolgozott, tudását szívesen adta át a fiataloknak. Nemcsak a hímzés technikáját tanította, hanem azt is, hogy „becsüljék meg a kézimunkát, mert nagy érték van a kezükben. Nagy türelem kell hozzá, és szívvel-lélekkel kell készíteni.”

Bözsi néni mindig örömmel emlékezett vissza a gyermekkorára, s rengeteget mesélt: a csipke történetéről, s arról hogyan is lett rabja a kézimunkázásnak. Fontosnak tartotta, hogy a hagyományos kultúra elemei a későbbi századok emberei számára is elérhetővé váljanak. Vendégkönyvében számtalan írás szerepel, hogy amit csinál, az egy csoda. Jó, hogy sokunknak lehetett része e csodában…

Sajnos nem töltődnek többé a virágok közepén kivágott lyukak, nem készül a láncöltéssor, megpihen a tűje … Mindenki Bözsi nénije is megpihent, most már fentről figyel ránk.

De a halállal a létnek nem szakad vége: akire emlékezünk, az velünk marad örökre. Szívünkben őrizzük Bözsi néni emlékét, tenyerünkbe zárjuk, kincsként őrizzük azokat az apró, de ragyogó pillanatokat, amelyekben közösen volt részünk. Benne él az emlékezetünkben, benne él a függönyökben, terítőkben, karingekben, párnákban, a menyasszonyi és kislány ruhákban, a leheletfinom csipkecsodákban...

S fentről figyel ránk, hiszen a jó lelkek csillagként élnek tovább.